Twilight - 5. fejezet

Sziasztok!

Ezer bocsánat a késésért!

sourire

5. fejezet

- Ti mi a fenét csináltok? – ordított Kathy. – Mit képzelsz magadról, te szajha? Mégis hogy gondoltad, hogy rámászol a vőlegényemre? Normális vagy te, ember? – az emberi jelzőt undorral ejtette ki ajkai közül, látszott rajta, legszívesebben leköpött volna.

- Kathy – rontott be ordibálva Alice is. Ahogy belépett, Edward egy pillanatra ránézett Alice-re, majd vissza Kathy-re. Arcára kiült a félelem, amely engem sem nyugtatott meg. Mi történt?

- Kathy, ne! – kiabált Alice, és Edward. Ekkor néztem Kathy felé, de nem láttam, aztán szorítást éreztem a karomon, majd semmi, és már csak Alice állt a nappaliban. Nem értettem, mi történt, és hova tűnt Edward, meg Kathy. Mindemellett a kezem hihetetlenül sajgott, mozgatni nem bírtam…

- Jól vagy, Bella? – kérdezte Alice, és jött oda hozzám. – A kezed… - nyögte. Lenéztem a kezemre, és akkor láttam, csöpög belőle a vér. Egy vágás volt az alkaromon, és abból szivárgott. Láttam, éreztem, ahogyan az első csepp végig folyik a karomon, majd lehull a földre. Minden olyan lassan történt, mégis gyorsan.

Hirtelen ott termett egy szőke férfi, aki kicsit idősebbnek nézett ki, mint Edward, vagy Emmett. De egyáltalán nem volt öreg. Harminc körül járhatott éveiben, vagy még annyi sem. Ő is hasonlított a többiekre, neki is olyan furán gyönyörű bőre volt. A szeme aranybarna. Elvesztem benne, olyan gyönyörű volt.

- Carlisle, én kimegyek – mondta fojtott hangon Alice, majd el is tűnt.

Ezek szerint ő Carlisle Cullen, az orvos. Az apja Edwardnak, Alice-nek, Emmettnek. Meglepődtem, sokkal idősebbnek képzeltem el, sosem gondoltam volna, hogy ilyen fiatal.

- Isabella, fel tudsz jönni a dolgozószobámba? – kérdezte, miközben kezemet vizslatta.

- Bella, csak Bella!

Rám mosolyogott, a mosolya is elkápráztató volt. Próbáltam levenni a tekintetemet az arcáról, de ekkor átkarolta a derekam, a fájó kezemet még mindig fogta, és így vezetett, fel a lépcsőn, majd be egy ajtón. Az ajtó mögött egy egész más berendezésű helyiség volt. Telis tele sok-sok polccal, ami tele volt sok könyvvel. Az egésznek a közepén volt egy íróasztal, amelyen ugyan úgy tornyosultak a könyvek.

- Ülj le ide – mutatott a székre, amit kihúzott az asztal mögül.

Szót fogadtam neki, és végig azt tettem, amit kért tőlem. Látszott rajta, hogy gyakorlott orvos, és szereti a munkáját. Látszott rajta, hogy élvezettel teszi azt, amit tesz.

- Ha maga ilyen fiatal, akkor hogy lehetnek ilyen nagy gyerekei? – kérdeztem tőle, fogalmam sincs, mi vezérelt arra, hogy én tegyem fel neki a kérdést, de mégis hajszolt a kíváncsiság.

- Nem a vérszerinti gyermekeim… - válaszolta, miközben a kezemen lévő vágást varrta össze.

- És… Miért fogadta őket örökbe, és… miért nem az életét éli?

- Te ott tudnál hagyni egy gyereket az utcán, amikor eldobják a szülők? Te nem hoznád el magaddal? Na látod! – meg sem várta, míg reagálok valamit. – Nekem az életem a családom, és én velük tudok élni, nem nélkülük.

Meglepett, hogy ilyen a gondolkodása egy fiatal férfinak. Elgondolkodtam azon, amiket mondott, és kerestem valami kivetnivalót, de nem találtam. Végig gondoltam, én mit csináltam volna, ahogy kérdezte is. Igazat adtam neki abban, hogy nem hagyta ott őket, hogy szenvedjenek, de mégis hatalmas felelősség.

- Mikor adoptálta őket?

- Mielőtt ideköltöztünk.

- Miért pont ebbe a kis esős városba jöttek? Ha én tehetném, akkor egy sokkal naposabb helyre költöznék.

- Szeretjük az esőt. Most pedig lehet fájni fog.

- Áu! – ordítottam fel, amikor megmozdította a kezemet.

- Ne haragudj! Mindjárt kész! – utána már nem is szóltunk egymáshoz. Sokkal inkább csodáltam még mindig a tudományát, hogyan kötözi be a kezem.

Csak meghúzódott, de lelkemre kötötte, holnap menjek de a kórházba hozzá megnézettetni. Egy ok miatt örültem ennek az egésznek. Így, hogy sérülésem van, nem kell szenvedjek tesi órán. Ennek szívből örültem.

- Kész.

- Köszönöm, Dr. Cullen!

Felálltam a székből, ami miatt kicsit megszédültem, vissza kellett ülnöm egy kicsit, hogy regenerálódjak. Carlisle megkérdezte, jól vagyok-e, de csak a hirtelen felállásra fogtam. Másodszorra más lassabban próbálkoztam, ami sikerült is, és úgy hagytam el a szobát.

Lenn egy nő takarított, akivel még nem találkoztam. Ezek szerint van takarítónőjük… Pont ott takarította a szőnyeget, ahova lecsöppent a vérem.

- Áh, Bella! Szervusz! Én Esme vagyok, Carlisle felesége – mutatkozott be, amikor meglátta, hogy jövünk.

- Örvendek – mosolyogtam rá. – Sajnálom, hogy összekoszoltam a szőnyeget… - szégyelltem el magam.

- Nem te tehetsz róla!

- De! – pirultam el.

- Te még mindig itt vagy? – jött le a lépcsőn Kathy. – Nem gondoltam volna, hogy egy embernek ekkora bőr van a képén!

- Kathy, hagyd őt! – szólt rá Esme.

- Gyere, hazaviszlek – húzott ki Alice a házból, mielőtt még eldurvult volna a helyzet.

Ahogy kiértünk, még hallottam, hogy bentről kiabálás szűrődik ki, több férfi, és egy női hangot hallottam. Talán Edward, és Carlisle hangja lehetett, a női hangnak pedig Kathy lehetett a tulajdonosa.

- Mit fogsz mondani apádnak, hogy mi lett a kezeddel? – kérdezte Alice, figyelem elterelésként.

- Hogy elestem… Rólam ez hihető. Amikor kiszálltam a kocsiból, akkor elestem, és egy ág súlyosan felsértette a kezem. Aztán a többi meg már adott.

- És miért nem mondod meg Kathy-t? Miért nem mondod meg, hogy ő volt?

- Mert hihetetlen… Hogy történhetett volna, hogy felsérti a kezem, és olyan gyorsan eltűnik? Hogy lehetséges, hogy ekkora fájdalmat okozott, és valamivel el is vágta az alkarom.

- Nagy szerencséd van. Ha a vágás három centivel odébb kerül, akkor az akár az életedbe is kerülhetett volna. Mondjuk így sem sok választott el a haláltól.

- Miért? Egyáltalán nem halálos egy kis vágás!

- Az nem, de akármi más lehet halálos – mondta komoly arckifejezéssel, bennem csak gyűltek a kérdések. Ezzel mire utalhat?