Twilight - 3. fejezet

Sziasztok!

Íme a következő fejezet. Sok mindent nem tudok hozzáfűzni, én különben is... Olvassatok! :)

sourire

3. fejezet

Fel sem bírtam fogni, amit Edward mondott. Hogy neki felesége lenne? Mi van? Meglepett, amit mondott. El sem tudtam képzelni, hogy neki, pont neki, aki velem egy idős – legalábbis egy osztályba járunk -, van egy felesége. Egy nő, akit el fog venni, vagy már elvett, és boldog házasságban élnek. Nem tudtam felfogni, hogy ez most mit jelentsen, de amikor belépett az ajtón egy lány, akkor mintha megértettem volna mindent.

Szőke, félhosszú haja volt, a válláig ért, egyenes, és szép rendezett volt. Szeme színe nagyon hasonlított Emmett szemeihez. Mind a kettőnek olyan csodás színű volt, leírhatatlan, és gyönyörű.

Bejött az ajtón, vetett rám a lány egy lenéző pillantást, majd szabályosan odatáncolt Edwardhoz, és a nyakába ugrott. Csókban forrtak össze, amit én már nem tudtam nézni, ezért inkább megfordultam, és kinéztem az üvegajtón, amin bejött a lány. Akkor láttam, hogy a lépcsőn jönnek még fel mások is. Egymás kezét fogták, egy fiú, és egy másik lány.

A fiúnak szőkésbarna haja volt, gyönyörű arcát fintor takarta el. Mintha leolvasható lett volna róla a világ fájdalma. Mintha állandóan fájna valamije, és nem tudná elrejteni. Ennek tökéletes ellentéte volt a mellette álló tündér. Rövid haja szerteállt fejbúbján, de így is nagyon jól állt neki.

- Bella, szeretném neked bemutatni a feleségemet, Kathy-t – szólt a hátam mögül, Edward. Lassan fordultam oda, az arcomra erőltettem egy kisebb mosolyt, majd nyújtottam volna a kezem, hogy megrázzam, de nem fogadta el, sokkal inkább megölelt.

A cselekedetét nem tudtam mire vélni, amikor bejött, akkor lenézően nézett rám, most meg… kicsattan az örömtől.

- Szóval te vagy Mr. Swan lánya? – kezdte Kathy. – Örülök, hogy megismerhetlek. Említette, hogy majd jön a családja, és hogy a lánya majd itt is marad. – Nagyon gyorsan beszélt, alig bírtam felfogni, mit mond. – Meddig maradsz? Vagy már nem is mész vissza… hova is? Phoenixbe? - semmi pénzért sem tudtam volna neki most az összes kérdésére válaszolni. Még fel sem fogtam, mikor meghallottam valami csilingelést.

- Kathy, hagyd már! – szólt egy másik lány. - Szia, Bella! Ugye Bella? – jött oda a lány, aki az előbb még kinn volt a barátjával.

- Igen, Bella – válaszoltam neki, kicsit rekedtes, és az övéhez képest mély hangon.

- Én Alice vagyok, Edward és Emmett húga – mutatkozott be, és ő is megölelt. Csak egy futó, gyors ölelés volt, olyan… „örülök, hogy megismertelek” ölelés. – Ő itt, Jasper – mutatott a mellette álló férfira -, a férjem.

Meglepődtem. Itt vagyok egy házban, nagyjából telis-tele 17, 18 évesekkel, és egytől-egyik az összes házas. Nálunk ez egyáltalán nem volt megszokott, hogy ilyen korán megnősül valaki, vagy férjhez megy. Anyámtól mindig azt hallottam, inkább várjak, mint elhamarkodott döntést hozzak.

- Bella, hozhatok neked valamit? – kérdezte Edward udvariasan.

- Nem köszönöm, viszont akkor segítesz nekem? Nemsokára azért mennem kell, de előtte nem ártana csinálni valamit, nehogy Mr. Forbs kiakadjon.

- Persze, hozd a könyveidet, a konyhában nyugtunk lesz – és mutatta az utat, merre kell mennem. Ott leültem az asztalhoz. Hatalmas volt az egész ház. Ameddig Edward elment, mert hozta az ő tankönyveit is, addig volt időm szemügyre venni a lakás egyik, kisebb részét, a konyhát.

Felszerelt volt a helyiség, nem úgy, mint Charlie-nál. Látszott is, hogy sokkal jobb módúak, mint akármelyik másik ember itt Forksban. Viszont nagyon jó volt a stílusuk. A berendezés egyedi volt, de mellette nagyon tetszett. Találó, ötletes.

- Vissza is értem. Hoztam az összes könyvemet. Pár tavalyit is hoztam, hátha kell. Nem tudom, ti mit tanultatok a volt sulidban, de szerintem jobban járunk, ha kicsit mesélsz arról, mit vettetek utoljára. – Jött vissza Edward, és kezdtünk neki a tanulásnak. Nagyon gyorsan megjárta az emeletet, ezen meg is lepődtem egy kicsit.

A tanulás érdekes volt, és kiderült, nem is voltam annyira lemaradva a tananyaggal. Hamar végeztünk, de nem Edward vitt haza bánatomra. Néha mikor magyarázta, amit éppen kérdeztem tőle, akkor sokkal inkább az arcát figyeltem, és nem azt, amit mond. Olykor fel sem fogta, mit akar mondani. Arca, mintha porcelánból lenne, és tökéletes. Csak most néztem meg, milyen is pontosan. Ilyen ember nem létezik…

- Még tudni szeretnél valamit, Bella? – kérdezte tőlem Edward. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.

- Nem köszönöm, mást nem. Így is nagyon sokat segítettél – mosolyogtam rá, mire kaptam egy szédítő mosolyt. A szívverésem felgyorsult, levegőt is alig kaptam. Azt hittem, ott leszek rosszul! - És amúgy is mennem kell – mondtam neki akadozva, majd ránéztem az órára. – Már ennyi az idő? – Lepődtem meg, ahogy megláttam.

- Eltanultuk az időt – megint az a félmosolya. A legtökéletesebb pasi, aki valaha láttam.

- Majd Alice hazavisz, ha már menned kell.

- Azt megköszönném – pirultam el.

Alice már ott is állt a konyha ajtajában, kezében a kocsi kulcs, indulásra kész. Összepakoltam a könyveimet, eltettem a táskámba, és már én is indulásra készen voltam. Már menni akartam, el akartam hagyni ezt a házat. Túl tökéletes itt minden.

Elköszöntem mindenkitől, tudván, holnap találkozunk az iskolában. Alice barátságos lány, és már most nagyon megkedveltem. Hazafelé viszont már nem bírtam tovább, muszáj voltam feltenni a kérdéseimet, és mivel Alice vállalta, hogy hazahoz, ezért őt bombáztam.

- Nálatok mindenkinek van már párja? Mármint felesége, vagy neked férjed.

- Igen, vagyis nem pontosan. Edward még nem vette el hivatalosan Kathy-t. Úgy tervezik, hogy érettségi után tartják meg az esküvőt. Júniusban, talán.

- Á, értem. És ti mióta vagytok együtt? – kérdeztem kíváncsisággal. Tényleg az voltam.

- Jasperral együtt vagyunk, amióta megismerkedtünk, de csak egy éve vagyunk házasok. Egyszer majd elmesélem az egész történetet – mosolygott rám. Gyönyörű volt a mosolya is.

- Már várom – pirultam el. – És Emmett, és Rose? Ők is régóta együtt vannak?

- Igen, ők a legidősebbek közölünk. Megérkeztünk – jelentette ki mosollyal az arcán, Alice.

- Oh, ilyen hamar? Köszönöm, Alice! Remélem, holnap találkozunk! – majd kiszálltam a kocsiból, és becsaptam magam után az ajtót. Majd már csak a távolodó autót láttam.

Lassan léptem be a házba, még mindig olyan szokatlan volt, hogy itt kell laknom. Charlie-val nem volt sok gond, az igaz. Későn járt haza, reggel korán ment, és nem zaklatott. Ezt értékeltem benne, legalább egyedül lehet az ember egy kicsit. A zárba tettem a kulcsot, de nem volt zárva. Benyitottam, viszont nem volt a házban senki. Legalábbis én nem hallottam.

A villanyokat felkapcsoltam, majd benéztem a nappaliba. Apámnak semmi nyoma. Aztán a szobámba mentem fel, leraktam a táskámat, ledobtam a pulóveremet, majd visszamentem a földszintre. A lépcsőn jártam, mikor megint valami hangot hallottam. Nem tudtam mire vélni, de nagyon hasonlított arra az árnyra, amelyet azon az éjjelen láttam, amikor elmesélték anyámék, ide kell költöznöm.

Félve mentem le a lépcsőn, meg voltam ijedve, hogy mi a jó ég ez. Lassan, de biztosan kiértem a konyhába, ott az eső csöpögése minden hangot tompított. Kinyitottam a hűtőt, hátha találok benne valami maradékot, és akkor nem kell főznöm. Sajnos nem jártam szerencsével, és nem is volt sok időm már készíteni vacsorát Charlie-nak. Valami gyors étel kellett. Halat találtam a hűtőben, ami előre be volt már mártogatva panírba, ezért csak azt sütöttem ki, hozzá pedig krumplit csináltam.

Míg készítettem a vacsorát, végig a Cullen család tagjain járt az eszem. Azon tűnődtem, ők egyedül laknak? Egy felnőttet sem láttam. És miért olyan hasonlóak, mikor a külsejük különböző? Rájönni nem tudtam, mit találtam bennük másnak, de tudtam, igenis mások, mint én, vagy Charlie, vagy anyám!

Az utolsó halszeletet sütöttem, amikor nyílt az ajtó. Megijedtem, ki lehet az, de abban a pillanatban Charlie szólt is, hogy ő jött. Megörültem, hogy sikerült elkészülnöm a vacsorával, amire hazaért.

A kabátját felakasztotta a fogasra, amely az ajtó mellett helyezkedett el, a pisztolyt, és annak még különböző kellékeit is odatette, aminek volt külön polca. Majd a csizmáját is lerúgta, és csak utána jött be a konyhába, ahol már az asztal is meg volt terítve, és az étel is ki volt már rakva tányérokba.

- Milyen volt a napod, Bella? – kérdezte Charlie, két falat közben.

- Elég jó volt. Voltam ma a Cullenéknél. Mr. Forbs mondta, Edward tud nekem segíteni a tanulásban, ezért ma át is mentem hozzájuk. Nagyon kedvesek!

- Dr. Carlisle házában?

- Dr. Carlisle? – kérdeztem vissza, fogalmam sem volt, kiről beszél.

- Igen, Carlisle Cullen. Aki örökbe fogadta őket. A Cullen gyerekeket – magyarázta Charlie teli szájjal.

- Vele nem találkoztam, szülők nem voltak otthon, csak a többiek – itt abba is maradt a beszélgetés. Nem volt egyáltalán kínos a csend, ezt mind a kettőnktől megszokott volt, és így, hogy nem beszélt, még gondolkodni is tudtam.

Felkeltette a figyelmem, hogy ők nem is édestestvérek. Legalábbis nem az a szülőanyjuk, akivel laknak. De attól még lehetnek testvérek, legalábbis Edward, Emmett és Alice. De miért kellett őket örökbe fogadni? És ha ők testvérek, akkor is Kathy, Rosalie, és Jasper? Ők miért hasonlítanak annyira rájuk? Nagyon érdekelt a válasz a kérdéseimre, de egyedül nem tudtam rájuk semmi értelmes magyarázatot találnom.

A vacsorával mind a ketten végeztünk, ezért elpakoltam, elmosogattam, majd felmentem a szobámba. A mai házi feladatot megcsináltam, majd megmosakodtam, és bekapcsoltam a számítógépemet. Régi, rozoga gép volt, amelyet csak anyám miatt szerzett be nekem Charlie. Míg vártam, hogy életre keljen, addig megágyaztam magamnak éjszakára. Mindent előkészítettem holnap reggelre. Mire végeztem, addig a masina is feléledt. Az Internet lassan működött, az asztalon doboltam az ujjaimmal, ameddig vártam. Elég sokáig kellett várni, majd amikor betöltött az oldal, beléptem az E-mailjeim közé.

Renée-től jött három levél, egyikben egy saját monológot olvashattam, hogy milyen volt a mai napja. A másodikban érdeklődött felőlem, majd a harmadik már az aggódást tükrözte, hogy miért nem válaszolok már. Gyorsan pötyögtem neki valami választ, hogy megvagyok, ne aggódjon, minden rendben. Majd neki is elmeséltem, mi volt velem ma.

Oldalakat írtam neki, majd még egyszer elolvastam, és a küldés gomba kattintottam. Utóiratnak azért odabittyesztettem, ne várja el tőlem, hogy minden percben azt fogom lesni, mikor jött már tőle levél.

Aztán ki is kapcsoltam. Sosem voltam én olyan netfüggő, sem gépfüggő. Sosem értettem azokat az embereket, akik azok voltak.

Felálltam a székből, körülnéztem. Úgy gondoltam, mára minden teendőt elvégeztem, így könnyű szívvel feküdtem le. Egy bizonyos ideig nyugodt is voltam, ameddig meg nem hallottam valami zajt az ablakomnál.

Twilight - 2. fejezet

Sziasztok :)

Én lennék a soros, nem sokat tudok hozzáfűzni, max annyit, hogy a blog jobb oldalára kitettünk egy rövid kis tájékoztatót, miféle is lesz ez a történet.

Jó olvasgatást :D

Jenny

2. fejezet

Amikor kinyílt a szemem, automatikusan nyújtózkodtam egyet. Hirtelen akadt el a mozdulatom, nem tudtam, hol vagyok. Aztán minden megvilágosodott, amikor meghallottam az eső kopogását. Forks.

Önkéntelen fintorra húzódott a szám, és a fürdőszobába vonultam. Készülődés közben volt időm végiggondolni mindent. Tulajdonképpen örülnöm kéne, hisz Charlie igazán jó fej, és nem szól bele semmibe, gond sincs vele, mégsem jött az a felhőtlen jókedv. Talán épp a sok felhő miatt, ami elhomályosította az egész tájat. Ezt már öltözködés közben állapítottam meg.

Az órára néztem, és gyorsabb tempóra váltottam. Suliba kell mennem, és igazán nem akartam első nap késve érkezni.

Charlie vitt el, lévén, hogy nem volt saját autóm. Egy-két papírt is alá kellett írnia, vagyis nem volt felesleges az útja.

Még nem sokan lézengtek a folyosókon, amikor beléptünk a kapun, de az a pár ember is megbámult minket. A rendőrfőnök, és egy tizenhét éves lány, amint egymás mellett lépked a suli irodája felé.

El sem mertem képzelni, vajon miket gondolnak, ki lehetek. Talán egy problémás diáknak tartottak. Nem mondanám, hogy feldobott a gondolat.

Megkaptam a tankönyveimet, meg az órarendemet. Rögtön ki is válogattam a mára szükséges darabokat, a felesleget pedig Charlie kezébe nyomtam, nehogy már egész nap cipeljem őket, elférnek a rendőrautóban.

Az iskola időközben tele lett a diáktársaimmal, araszolva verekedtem át magam rajtuk a tanterem felé. Nem volt nehéz dolgom, csak az ajtók fölé tett számokat kellett figyelnem.

Amikor a terembe léptem, kissé csökkent a zajszint, és több szempár rám villant.

Körbenéztem, de nem láttam, hogy lenne valahol szabad hely. Ekkor ért az első kellemetlen élmény; valaki nekiütközött a hátamnak, a tankönyveim pedig a kezemből kihullva a földön kötöttek ki. Hátrakaptam a fejem, és egy nagyon is jóképű srác vigyorgó arcával találtam szemben magam.

- Bocsánat – mormolta, majd hirtelen lehajolt, és szedegetni kezdte a cuccomat.

Segítettem neki, ha már az enyémek voltak, bár határozottan ő volt a hibás. Hirtelen megcsapott finom parfümillata, és önkéntelenül közelebb hajoltam hozzá. Halvány mosoly siklott át az arcán, és ettől, ha lehet, még vonzóbb lett. Levegőt is elfelejtettem venni, de megtört a varázs, amikor felállt mellőlem. Követtem a példáját.

- Emmett vagyok – közölte, és a terem vége felé intett. – Van mellettem egy szabad hely.

Meg sem várva reakcióm elindult a pad felé, én meg követtem. Nem is nagyon volt más választásom, hacsak nem akartam az ajtóban ácsorogva megvárni a tanárt, hogy helyet osszon nekem.

Emmett már a helyén ült, amikor odaértem, így volt alkalmam megnézni magamnak. Sötét haja viszonylag rövidre volt nyírva. A szeme majdhogynem világított, és valami meghatározhatatlan színben pompázott. Fekete hosszú ujjú pólót viselt, és kék farmert, tornacipővel. Semmi extra, de jól állt rajta, izmos volt.

- Én Bella vagyok – mondtam, majd leültem mellé, és ekkor vettem észre, hogy az előttünk lévő pad teljesen üres. Kérdő tekintetem láttán magyarázatba kezdett.

- Az öcsém, Edward szokott abban a padban ülni, de ma nem tudott jönni – bökött a fejével előre.

Bólintottam, hogy tudomásul vettem, és készültem feltenni a kérdést, vajon miért nem, de elfojtottam a kíváncsiságomat, végül is mi közöm hozzá?

Emmett viszont folytatta:

- Én egy évvel feljebb járok, mint ti, csak Mr. Forbs megígérte, hogy összeszedi Edwardnak a pótolnivalókat, én meg jó testvérként persze segédkezem ebben.

Megeresztett egy széles mosolyt, és felvillant tökéletes, fehér fogsora.

Ekkor lépett be a tanár. Szerencsére nem kerített nagy feneket annak, hogy új vagyok, de azért elvárta, hogy bemutatkozzak, majd kezdetét vette egy rendkívül unalmas óra. Emmett, szinte egész idő alatt a telefonját nyomkodta, én pedig próbáltam küzdeni az elalvás ellen. Megkönnyebbülés volt, amikor kicsöngettek.

Mr. Forbs az asztalunkhoz lépett, és mielőtt felállhattam volna, intett, hogy maradjak a helyemen, majd Emmett elé tett egy vaskos mappát.

- Ez Edwardé. Miss. Swan – fordult felém. – A jelentkezési űrlapjával együtt kitöltött egy felmérő lapot, amiből azt szűrtem le, a régi iskolájában nem haladtak úgy a tananyaggal, mint mi itt. Arra gondoltam, mivel Edward Cullen a legjobb tanulóink között van, segíthetne önnek a felzárkózásban. Emmett – fordult vissza a padtársamhoz –, segítene Miss. Swannak, hogy létrejöjjön a találkozó?

- Természetesen, Mr. Forbs – villantott meg egy mosolyt az izmos fiú, majd rám kacsintott.

- Akkor ezt megbeszéltük – bólintott a tanár, és elhagyta a helyiséget.

- Fel is hívom az öcsémet, hogy legyen ideje felkészülni. Suli után átjöhetnél hozzánk.

- Ó, nem! – vágtam rá automatikusan, hisz Charlie otthon vár, de aztán eszembe jutott, azt mondta reggel, talán ma később ér haza, mert baleset történt a főúton, és nem tiszta, mi vagy ki okozta, ezért alapos vizsgálat indul. Anyám már visszarepült, minél kevesebb időt akart ebben a városban tölteni, szóval nem volt okom sietni. Nem mintha én másképp éreztem volna Forks-szal kapcsolatban, csak engem nem kérdezett senki. – Azt hiszem, mégis jó lesz, hívd csak fel.

Úgy gondoltam, ha már itt ragadtam akaratom ellenére, töltsem úgy az időt, ahogy nekem tetszik. És miért ne mehetnék el Cullenékhez, legalább elmondhatom, hogy egy ismerősöm már akadt. Ha Edward is olyan természetű, mint Emmett, nem hiszem, hogy gondjaim lesznek vele. Emmettről messziről lerítt, hogy közvetlen, és jó a humorérzéke. Ez tetszett. Úgy gondoltam, valószínűleg az egész családja ilyen, és ez a tulajdonság öröklődik náluk. Persze nem vagyok jó emberismerő, tévedhettem, de egyelőre jobban esett ebben a hitben ringatóznom.

Emmett - miután letette a telefont -, közölte, hogy utolsó óra után várni fog az iskola előtt, majd megmutatta, merre menjek következő órára, aztán ő is útjára indult.

Nyelvtan óra előtt, alatt és után, megismerkedtem Angelával és Jessicával, akik szintén osztálytársaim voltak. Elég sokat beszéltek hozzám, főleg Jessica, de nem mindig tudtam rá odafigyelni, gondolataim újra és újra visszatértek a délutáni látogatáshoz, amit meg kell ejtsek Cullenéknél. Azt vettem észre, hogy várom az eseményt. Ettől egy pillanatra előtört a bűntudatom, hisz mégiscsak két hímneműhöz készülök.

A gondolataim most Gregre terelődtek, aki várta, hogy felhívjam, milyen volt az első napom. Greg és én már egy éve ismertük egymást, azóta, hogy Phoenixbe költözött a szüleivel, és a szomszéd házat vették meg, sőt, aztán ugyanabba suliba járt, mint én. Mivel ő autóval közlekedett, és úgyis egyfelé volt az utunk, lassan összebarátkoztunk, majd úgy egy hónapja rájöttünk, több ez puszta barátságnál. Renée örült, mert elég visszafogott voltam e téren, persze részleteket nem kötöttem az orrára, de nem is kérdezősködött. Az igazság az volt, hogy Gregnek bár nem lett volna ellenére, egy-egy csóknál tovább nem jutottunk. Egyszerűen nem éreztem még magam késznek rá, hogy átadja magam. Vagy csak nem ő volt a megfelelő személy rá? Sokat gondolkodtam ezen, előrébb viszont nem jutottam.

Greg jóképű volt. Tulajdonképpen sokkal helyesebb volt, mint Emmett, így utólag nem is értettem, mi fogott meg újdonsült ismerősömben.

Greg nem volt annyira kigyúrt, mint Emmett viszont nem sokkal maradt el mögötte. Kék szeme volt, és mindez szőke hajjal párosult. Én alapból nem szerettem a szőkéket, legtöbbjük valahogy túl nyálas képű volt az ízlésemnek, Greg volt a kivétel, aki erősítette a szabályt. Néha már azt vártam, benyögi, ő tulajdonképp nem is szőke, csak festi a haját, ez persze nem következett be. Természetre olyan volt, mint amilyennek egy bátyot képzel el az ember. Féltő, néha pimasz, komoly, de flegma, amikor szükséges. Egyszerűen jól volt összegyúrva, ennek ellenére bizonyos távolság megmaradt köztünk.

Arra eszméltem, hogy kicsöngettek az utolsó óráról is, én pedig toporgok, mint aki nem tudja, induljon, vagy maradjon. Indultam. Egyenesen a parkoló felé, és nem is csalódtam, Emmett már várt. Egy terepjáró mellett feszített, de nem volt egyedül. Szőke, hosszú hajú lány állt mellette, és ellenséges pillantással nézte végig, ahogy feléjük sétálok.

- Bella, ő Rosalie, a mostohatestvérem és menyasszonyom.

Bár meglepett a szokatlan kapcsolat, igyekeztem nem mutatni.

Nem kellett rajta gondolkozzak, hogy köszöntsem a lányt, mert miután biccentett a fejével, megfordult, és a kocsit megkerülve beült az anyósülésre. Arra a következtetésre jutottam, talán mégsem palástoltam elég jól a döbbenetemet, és a lány észrevette.

Kizárásos alapon hátra ültem. Kissé feszengtem, nem tudtam, hogy viszonyuljak ezek után Rosalie-hoz. Szerencsére Emmett bekapcsolta a rádiót, így nem kellett tőle félnem, hogy esetleg kínossá válik a csend. Na meg a fiút sem ismertem még, pedig tudhattam volna, valahogy olyan típus, aki nem bír csendben maradni.

Első kérdése azzal kapcsolatos volt, mikorra kell hazaérnem. Mivel épp sms-t pötyögtem apámnak - aki időközben ellátott egy mobillal -, hogy valószínűleg később érek haza, Emmettnek azt válaszoltam, ráérek.

Aztán anyámról faggatott, és hogy miért kellett elhagynom Phoenixt. Ezt kissé bővebben ecseteltem, Philt is megemlítve. Emmett megértően bólogatott, és újabb kérdésekkel bombázott, Rosalie viszont mereven nézett előre, és egész úton egy szót sem szólt.

Ahogy megállt az autó, kipattant belőle a lány, és elviharzott a hatalmas épület felé, ami az erdő egy eldugottabb részén állt. Feltűnően nagy ablakok voltak szinte az épület egész felületén, és széles lépcsősor vezetett a bejárathoz, ami mögött pár másodperccel később el is tűnt a lány.

- Ne foglalkozz vele, ő alapból ilyen durci – próbálta védeni Emmett. – Gyere.

Követtem őt, és meg sem lepődtem, amikor egy tágas előtérbe léptünk. A ház méreteihez valahogy automatikusan társítottam, hogy valószínűleg a benne lévő helyiségek is nagyok lesznek.

Ennek ellenére ámulattal jártattam körbe a szemem. Mivel visszafordultam Emmett felé, aki előzékenyen beengedett maga előtt a házba, a bejárati ajtónál kezdtem a szemlét. Szemem mozgását testem is követte, így lassan fél fordulatot tettem, így rálátásom nyílt a bejárattal szembeni helyiségre, ami beléptünkkor még üresnek tűnt. Most viszont állt ott valaki, és úgy sejtettem, épp engem néz. Ebben azért nem voltam biztos, mert hirtelen még jobban beborult, sőt, az eső is rákezdett, és félhomály uralkodott el mindenen.

- Szia – szólalt meg a nyúlánk alak, és mintha zene szólalt volna meg csengőkkel kísérve. Ennyire lágy hangot még életemben nem hallottam. Azt vettem észre, hogy lélegzet visszafojtva várom, mikor szólal meg újra. Végül erőt vettem magamon, és viszonoztam a köszöntést. Hangom károgásnak tűnt az övé mellett, és ettől elvörösödtem.

- Csinálok fényt – szólalt meg mögöttem Emmett. Önkéntelenül felé fordultam, és abban a pillanatban világosság áradt szét a szobán.

Figyelmem ismét az ismeretlen felé fordítottam volna, de ő már nem volt sehol. Azaz talán mégis, mert hangok szűrődtek ki a helyiségből, ahol sejtésem szerint tartózkodott. Nem is akármilyenek, az övé, és ugyanolyan szívet melengetően szólt, mint az imént. Szerencsére ismét feltűnt az ajtóban, és ekkor állt el újra a lélegzetem.

Nem szokták férfiakra alkalmazni azt a szót, hogy gyönyörű, nekem mégis ez jutott eszembe. Közelebb lépett hozzám, és bemutatkozott.

Ő volt Edward. Szája szorosan összezáródott, miután kimondta a nevét. Haja jóval világosabb volt, mint bátyjáé, a szeme viszont sokkal de sokkal sötétebb. Szemmel láthatóan mérges volt. Nem tudtam, rám, vagy valaki másra, mindenesetre meg kellett volna ijesszen az arckifejezése, én viszont félelem helyett csodálatot éreztem.

- Na én mentem, le kell nyugtassam Roset, innen talán már boldogultok – szólalt meg váratlanul Emmett, majd elindult az emeletre vezető lépcső irányába.

- Ne menjetek messze, ha dolgotok akad – kérte Edward, majd felém fordította a figyelmét. – Szóval te lennél Bella.

- Én lennék. Szeretném megköszönni, hogy segítesz nekem.

- Várd ki a végét – mondta Edward nagyon komoly arccal. – Nem biztos, hogy lesz benne köszönet. Nem biztos, hogy jó ötlet volt idejönnöd. És nem biztos, hogy ilyen közel kéne állj hozzám – lépett hátrébb. Ekkor tűnt csak fel, hogy beszéd közben bizony elég közel kerültem hozzá, de nem emlékeztem rá, hogy én tettem volna meg a kettőnk közti pár lépést. Bár ha most megkérdezte volna tőlem valaki, hogy milyen évet írunk, vagy hogy hívnak, arra sem emlékeztem volna. Aztán eljutott agyam ködén keresztül szavainak értelme, és rácsodálkoztam.

- Miért? – kérdeztem egyszerűen.

- Mert a feleségem féltékeny típus, és épp most érkezett haza – suttogta egy elképesztően szexi mosoly kíséretében.

Twilight - 1. fejezet

Sziasztok!

Íme az első fejezet, amit már olvashattatok! :)

Ez még az én "tollamból", ujjaimból származik! :) De a következőt már minden bizonnyal Jenny fogja írni! :))

sourire

1. fejezet

Épp szenteste van, és Anyámmal, Renée-vel Charlie-hoz tartok, az apámhoz. Minden karácsonykor meglátogatjuk őt. Szüleim egész kicsi korom óra külön vannak, 6 hónapos voltam, mikor elváltak. Azóta csak nyáron kellett jönnöm, egészen 14 éves koromig, majd azok elmaradtak, de Renée, és Charlie is ellenkezett, hogy karácsonykor inkább otthon maradjak. Most megint Forks felé tartok, Renéevel az oldalamon. A repülőt már elhagytuk, Charlie-t keressük, mert ő jött értünk, így nem kellett taxit hívni, vagy egyéb szállító brigádot, aki el tudna vinni. A nép már eltűnt, de apám sehol.

Anyám már a telefonját vette elő, hogy majd ő telefonál, hogy hol van, de a készülék lemerült. Senki más nem volt rajtunk kívül, csak pár dolgozó. Azoktól is kértünk telefont, anyám tárcsázni kezdett, de Charlie nem vette fel, szóval már elindult. Mobilja nem volt, soha nem is tudta kezelni, meg ami volt is neki, azt is elhagyta. Én nem kértem, minek? Ha akarok valamit, akkor vagy találkozom azzal az illetővel, vagy majd otthonról rácsörgök.

Még mindig csak ott álltunk bambán, és vártunk valakit, hogy jöjjön, de semmi. Egyik büfébe bementem, hogy vegyek magamnak egy vizet, mert a repülőre nem engedték fel, én meg már nagyon szomjaztam. Mikor tartottam vissza anyámhoz, akkor láttam meg egy ismerős arcot: Charlie. Nem rohantam hozzá, meg semmi olyan hű de nagy üdvözlés nem történt, csupán odasétáltam, adtam neki az arcára egy puszit, köszöntöttem, és ennyi volt.

Kicsit megváltozott. A haja kicsit rövidebb lett, így már sokkal apásabban nézett ki. Rövid, majdhogynem fekete haja volt. Egyenruhát viselt, mert szolgálatban volt. Ezt akkor tudtam meg, mikor elkezdte magyarázni, miért késett. Aztán elindultunk a kocsi felé. Persze a járőrkocsival jött, így azzal is mentünk vissza.

Még gyerekként élveztem, hogy ezzel az autóval furikáznak, de mára már inkább szégyenné vált ez az érzés. Már nem ismernek annyira itt engem, hogy tudják ki vagyok, inkább csak a nevem ismerik. Ezért is volt, hogy nem szívesen utaztam benne, főleg nem hátul, ahogy most is. A végén mindenki azt hinné, hogy én valami nagyon nagy bűnöző vagyok. Szerencsémre sötét volt, így nem látott senki.

Már bőven benne voltunk az éjszakába, éjfél is elmúlt. Szépen lassan haladtunk a kisváros felé, Washington állam egyik legesősebb városkája felé, Forksba, ahol Charlie lakik.

Tavaly voltam itt utoljára, két teljes napot. Anyám nélkül, mert akkor ő Phillel volt otthon. Phil anyám mostani barátja. De jól érzi magát, azt hiszem. Phil most nem jött, és nincs is otthon, mert el kellett utaznia, a munkája miatt. Baseballjátékos. Nem valami menő, de azért sok meccsre járnak a fiúkkal. Mint most is. Renée nagyon sajnálta, hogy most is el kellett mennie. Számomra mindegy.

Lassan oda is értünk a házhoz, minden olyan volt, mint régen. A ház szinte semmit sem változott, csupán most fel volt díszítve. Most más volt a dísz. Itt csillogott, ott csillogott, világított, színeket váltott, villogott, minden volt ez, csak nem az a megszokott kis visszahúzódó. Meg is tudtam, miért. Az utcában versengés folyik, hogy kinek szebb a háza, kinek van szebben kidíszítve. Számomra ez az egész nevetséges, de ha nekik ez kell, hát akkor csinálják.

Bementünk a házba, a nappaliba már fel volt díszítve a karácsonyfa, alatta volt pár ajándék. Persze, tudhattuk volna, hogy Charlie nem hagyja, hogy csak így jöjjünk, és ne kapjunk semmit. Leültünk a nappaliba a kanapéra, és akkor szólt hozzám először Charlie.

- Bella, annyira megváltoztál – mondta Charlie. Nem értettem mire mondja, miért változtam volna meg mindig is ugyanilyen voltam. Csak bólogattam, és vigyorogtam.

Itt a beszélgetés abba is maradt. Odaadott egy csomagot Renéenek, majd nekem. Lassan bontogattam, nem akartam itt lenni, és nem is akartam ajándékot kapni. Utáltam, mikor én kapok is valamit. Ahogy kibontottam, az utolsó csomagoló papírt is leszedtem róla, akkor tárult elém egy olyan tárgy, aminek most örültem. Az egyik régi játékom volt, amelyet gyerekkoromban nagyon szerettem, de valamikor nyáron itt hagytam, és utána már nem is kellett. Most mégis jó volt megkapni újra, és megint örülni neki.

- Örülsz neki? – mosolygott rám.

- Nagyon köszönöm, ennél jobb ajándékot nem is kaphattam volna – mosolyogtam vissza. Ha nem én lettem volna, biztos, hogy oda megyek, és megölelem, de az már más lenne. Csak bambán vigyorogtam, és nézegettem a macimat.

- Renée, remélem, neked is tetszeni fog.

Anyám is kibontotta, és ahogy meglátta, még meg is könnyezett. Egy régi kép volt, rajta voltak ők, és én. Egész kicsi voltam, de akkor még együtt volt a család. Egy picit most éreztem, hogy mi összetartózunk, hogy mi egy család vagyunk. Viszont ez hamar szertefoszlott, akkor, mikor elmentünk vacsorázni.

A szokásos kis étterembe mentünk, ahova minden karácsonykor beülünk, mert Charlie nem egy konyha mester. Akkor már minden más volt, inkább a baráti hangulat volt jelen köztünk, és én sokkal inkább kívül állónak tartottam magam. Renée és Charlie elbeszélgettek egymással, én csendben eszegettem, amit éppen találtak a konyhában, és kihozták nekünk. Nem tudtam eldönteni, mi is lehet ez pontosan, valami hús, meg még volt valami, meg a húson is volt valami szósz, de hogy mi, fogalmam sem volt.

- Bella, nem mész ki sétálni, olyan jó levegő van – küldött el anyám. Nem értettem, miért kell elmennem, mikor én is elég nagy vagyok már ahhoz, hogy tudjam, mi folyik a hátam mögött, de inkább azt tettem, amire kértek. Amúgy sem volt már sok kedvem ott ülni, és nézni ki a fejemből.

Nem mentem olyan messze, de a házakat csodáltam, mindegyik szebbnél-szebb volt, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy melyik tetszik nekem a legjobban. Miközben sétálgattam, valami hangokat is hallottam, nem tudtam mi az, de az éjjeli állatokra fogtam, biztos azok.

Lassan visszamentem, az étteremben biztos már mindennek vége, és már mindent megbeszéltek, és nem is tévedtem, ahogy fogadtak, az azt jelentette, hogy igen, sikerült túlesniük egy igen komoly beszélgetésen.

- Bella, tudom, hogy nem akarod, de Charlie beleegyezett, és nem olyan rossz ötlet. Nem lenne ez sokáig – kezdte anyám, ahogy odaértem.

- Miről beszéltek? – kérdeztem az első olyan kérdést, ami még értelmesen is hangozhatott, ebben a pillanatban.

- Ideköltöznél hozzám egy kis időre? – kérdezte már sokkal nyíltabban Charlie.

Fel sem fogtam a kérdést, azt sem tudtam, most erre mit kell reagálnom, hogy akkor most mi van, de abban biztos voltam, anyámék már döntöttek helyettem.

- Csak egy repülőjegyet foglaltam le hazafelé – jelentette ki Renée.

- Illett volna engem is megkérdezni, nem? – vetettem még nekik oda a kérdést, még elég nyugodtan, majd kirohantam.

Az ellenkező irányba futottam, mint amerre az előbb mentem, ahogy elég messze kerültem az étteremtől, lelassítottam, a könnyeim záporoztak, és csak egy kérdés izgatott: Miért?! Közben megint hallottam az árnyt, vagy valamit amit mellettem suhant el. Megijedtem, nem tudtam hova tenni, hogy mi is ő, ki is ő? De már az sem érdekelt, ha meghalok, csak ne kelljen ebbe a kis koszos, esős, hideg városba költöznöm.