Twilight - 3. fejezet

Sziasztok!

Íme a következő fejezet. Sok mindent nem tudok hozzáfűzni, én különben is... Olvassatok! :)

sourire

3. fejezet

Fel sem bírtam fogni, amit Edward mondott. Hogy neki felesége lenne? Mi van? Meglepett, amit mondott. El sem tudtam képzelni, hogy neki, pont neki, aki velem egy idős – legalábbis egy osztályba járunk -, van egy felesége. Egy nő, akit el fog venni, vagy már elvett, és boldog házasságban élnek. Nem tudtam felfogni, hogy ez most mit jelentsen, de amikor belépett az ajtón egy lány, akkor mintha megértettem volna mindent.

Szőke, félhosszú haja volt, a válláig ért, egyenes, és szép rendezett volt. Szeme színe nagyon hasonlított Emmett szemeihez. Mind a kettőnek olyan csodás színű volt, leírhatatlan, és gyönyörű.

Bejött az ajtón, vetett rám a lány egy lenéző pillantást, majd szabályosan odatáncolt Edwardhoz, és a nyakába ugrott. Csókban forrtak össze, amit én már nem tudtam nézni, ezért inkább megfordultam, és kinéztem az üvegajtón, amin bejött a lány. Akkor láttam, hogy a lépcsőn jönnek még fel mások is. Egymás kezét fogták, egy fiú, és egy másik lány.

A fiúnak szőkésbarna haja volt, gyönyörű arcát fintor takarta el. Mintha leolvasható lett volna róla a világ fájdalma. Mintha állandóan fájna valamije, és nem tudná elrejteni. Ennek tökéletes ellentéte volt a mellette álló tündér. Rövid haja szerteállt fejbúbján, de így is nagyon jól állt neki.

- Bella, szeretném neked bemutatni a feleségemet, Kathy-t – szólt a hátam mögül, Edward. Lassan fordultam oda, az arcomra erőltettem egy kisebb mosolyt, majd nyújtottam volna a kezem, hogy megrázzam, de nem fogadta el, sokkal inkább megölelt.

A cselekedetét nem tudtam mire vélni, amikor bejött, akkor lenézően nézett rám, most meg… kicsattan az örömtől.

- Szóval te vagy Mr. Swan lánya? – kezdte Kathy. – Örülök, hogy megismerhetlek. Említette, hogy majd jön a családja, és hogy a lánya majd itt is marad. – Nagyon gyorsan beszélt, alig bírtam felfogni, mit mond. – Meddig maradsz? Vagy már nem is mész vissza… hova is? Phoenixbe? - semmi pénzért sem tudtam volna neki most az összes kérdésére válaszolni. Még fel sem fogtam, mikor meghallottam valami csilingelést.

- Kathy, hagyd már! – szólt egy másik lány. - Szia, Bella! Ugye Bella? – jött oda a lány, aki az előbb még kinn volt a barátjával.

- Igen, Bella – válaszoltam neki, kicsit rekedtes, és az övéhez képest mély hangon.

- Én Alice vagyok, Edward és Emmett húga – mutatkozott be, és ő is megölelt. Csak egy futó, gyors ölelés volt, olyan… „örülök, hogy megismertelek” ölelés. – Ő itt, Jasper – mutatott a mellette álló férfira -, a férjem.

Meglepődtem. Itt vagyok egy házban, nagyjából telis-tele 17, 18 évesekkel, és egytől-egyik az összes házas. Nálunk ez egyáltalán nem volt megszokott, hogy ilyen korán megnősül valaki, vagy férjhez megy. Anyámtól mindig azt hallottam, inkább várjak, mint elhamarkodott döntést hozzak.

- Bella, hozhatok neked valamit? – kérdezte Edward udvariasan.

- Nem köszönöm, viszont akkor segítesz nekem? Nemsokára azért mennem kell, de előtte nem ártana csinálni valamit, nehogy Mr. Forbs kiakadjon.

- Persze, hozd a könyveidet, a konyhában nyugtunk lesz – és mutatta az utat, merre kell mennem. Ott leültem az asztalhoz. Hatalmas volt az egész ház. Ameddig Edward elment, mert hozta az ő tankönyveit is, addig volt időm szemügyre venni a lakás egyik, kisebb részét, a konyhát.

Felszerelt volt a helyiség, nem úgy, mint Charlie-nál. Látszott is, hogy sokkal jobb módúak, mint akármelyik másik ember itt Forksban. Viszont nagyon jó volt a stílusuk. A berendezés egyedi volt, de mellette nagyon tetszett. Találó, ötletes.

- Vissza is értem. Hoztam az összes könyvemet. Pár tavalyit is hoztam, hátha kell. Nem tudom, ti mit tanultatok a volt sulidban, de szerintem jobban járunk, ha kicsit mesélsz arról, mit vettetek utoljára. – Jött vissza Edward, és kezdtünk neki a tanulásnak. Nagyon gyorsan megjárta az emeletet, ezen meg is lepődtem egy kicsit.

A tanulás érdekes volt, és kiderült, nem is voltam annyira lemaradva a tananyaggal. Hamar végeztünk, de nem Edward vitt haza bánatomra. Néha mikor magyarázta, amit éppen kérdeztem tőle, akkor sokkal inkább az arcát figyeltem, és nem azt, amit mond. Olykor fel sem fogta, mit akar mondani. Arca, mintha porcelánból lenne, és tökéletes. Csak most néztem meg, milyen is pontosan. Ilyen ember nem létezik…

- Még tudni szeretnél valamit, Bella? – kérdezte tőlem Edward. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.

- Nem köszönöm, mást nem. Így is nagyon sokat segítettél – mosolyogtam rá, mire kaptam egy szédítő mosolyt. A szívverésem felgyorsult, levegőt is alig kaptam. Azt hittem, ott leszek rosszul! - És amúgy is mennem kell – mondtam neki akadozva, majd ránéztem az órára. – Már ennyi az idő? – Lepődtem meg, ahogy megláttam.

- Eltanultuk az időt – megint az a félmosolya. A legtökéletesebb pasi, aki valaha láttam.

- Majd Alice hazavisz, ha már menned kell.

- Azt megköszönném – pirultam el.

Alice már ott is állt a konyha ajtajában, kezében a kocsi kulcs, indulásra kész. Összepakoltam a könyveimet, eltettem a táskámba, és már én is indulásra készen voltam. Már menni akartam, el akartam hagyni ezt a házat. Túl tökéletes itt minden.

Elköszöntem mindenkitől, tudván, holnap találkozunk az iskolában. Alice barátságos lány, és már most nagyon megkedveltem. Hazafelé viszont már nem bírtam tovább, muszáj voltam feltenni a kérdéseimet, és mivel Alice vállalta, hogy hazahoz, ezért őt bombáztam.

- Nálatok mindenkinek van már párja? Mármint felesége, vagy neked férjed.

- Igen, vagyis nem pontosan. Edward még nem vette el hivatalosan Kathy-t. Úgy tervezik, hogy érettségi után tartják meg az esküvőt. Júniusban, talán.

- Á, értem. És ti mióta vagytok együtt? – kérdeztem kíváncsisággal. Tényleg az voltam.

- Jasperral együtt vagyunk, amióta megismerkedtünk, de csak egy éve vagyunk házasok. Egyszer majd elmesélem az egész történetet – mosolygott rám. Gyönyörű volt a mosolya is.

- Már várom – pirultam el. – És Emmett, és Rose? Ők is régóta együtt vannak?

- Igen, ők a legidősebbek közölünk. Megérkeztünk – jelentette ki mosollyal az arcán, Alice.

- Oh, ilyen hamar? Köszönöm, Alice! Remélem, holnap találkozunk! – majd kiszálltam a kocsiból, és becsaptam magam után az ajtót. Majd már csak a távolodó autót láttam.

Lassan léptem be a házba, még mindig olyan szokatlan volt, hogy itt kell laknom. Charlie-val nem volt sok gond, az igaz. Későn járt haza, reggel korán ment, és nem zaklatott. Ezt értékeltem benne, legalább egyedül lehet az ember egy kicsit. A zárba tettem a kulcsot, de nem volt zárva. Benyitottam, viszont nem volt a házban senki. Legalábbis én nem hallottam.

A villanyokat felkapcsoltam, majd benéztem a nappaliba. Apámnak semmi nyoma. Aztán a szobámba mentem fel, leraktam a táskámat, ledobtam a pulóveremet, majd visszamentem a földszintre. A lépcsőn jártam, mikor megint valami hangot hallottam. Nem tudtam mire vélni, de nagyon hasonlított arra az árnyra, amelyet azon az éjjelen láttam, amikor elmesélték anyámék, ide kell költöznöm.

Félve mentem le a lépcsőn, meg voltam ijedve, hogy mi a jó ég ez. Lassan, de biztosan kiértem a konyhába, ott az eső csöpögése minden hangot tompított. Kinyitottam a hűtőt, hátha találok benne valami maradékot, és akkor nem kell főznöm. Sajnos nem jártam szerencsével, és nem is volt sok időm már készíteni vacsorát Charlie-nak. Valami gyors étel kellett. Halat találtam a hűtőben, ami előre be volt már mártogatva panírba, ezért csak azt sütöttem ki, hozzá pedig krumplit csináltam.

Míg készítettem a vacsorát, végig a Cullen család tagjain járt az eszem. Azon tűnődtem, ők egyedül laknak? Egy felnőttet sem láttam. És miért olyan hasonlóak, mikor a külsejük különböző? Rájönni nem tudtam, mit találtam bennük másnak, de tudtam, igenis mások, mint én, vagy Charlie, vagy anyám!

Az utolsó halszeletet sütöttem, amikor nyílt az ajtó. Megijedtem, ki lehet az, de abban a pillanatban Charlie szólt is, hogy ő jött. Megörültem, hogy sikerült elkészülnöm a vacsorával, amire hazaért.

A kabátját felakasztotta a fogasra, amely az ajtó mellett helyezkedett el, a pisztolyt, és annak még különböző kellékeit is odatette, aminek volt külön polca. Majd a csizmáját is lerúgta, és csak utána jött be a konyhába, ahol már az asztal is meg volt terítve, és az étel is ki volt már rakva tányérokba.

- Milyen volt a napod, Bella? – kérdezte Charlie, két falat közben.

- Elég jó volt. Voltam ma a Cullenéknél. Mr. Forbs mondta, Edward tud nekem segíteni a tanulásban, ezért ma át is mentem hozzájuk. Nagyon kedvesek!

- Dr. Carlisle házában?

- Dr. Carlisle? – kérdeztem vissza, fogalmam sem volt, kiről beszél.

- Igen, Carlisle Cullen. Aki örökbe fogadta őket. A Cullen gyerekeket – magyarázta Charlie teli szájjal.

- Vele nem találkoztam, szülők nem voltak otthon, csak a többiek – itt abba is maradt a beszélgetés. Nem volt egyáltalán kínos a csend, ezt mind a kettőnktől megszokott volt, és így, hogy nem beszélt, még gondolkodni is tudtam.

Felkeltette a figyelmem, hogy ők nem is édestestvérek. Legalábbis nem az a szülőanyjuk, akivel laknak. De attól még lehetnek testvérek, legalábbis Edward, Emmett és Alice. De miért kellett őket örökbe fogadni? És ha ők testvérek, akkor is Kathy, Rosalie, és Jasper? Ők miért hasonlítanak annyira rájuk? Nagyon érdekelt a válasz a kérdéseimre, de egyedül nem tudtam rájuk semmi értelmes magyarázatot találnom.

A vacsorával mind a ketten végeztünk, ezért elpakoltam, elmosogattam, majd felmentem a szobámba. A mai házi feladatot megcsináltam, majd megmosakodtam, és bekapcsoltam a számítógépemet. Régi, rozoga gép volt, amelyet csak anyám miatt szerzett be nekem Charlie. Míg vártam, hogy életre keljen, addig megágyaztam magamnak éjszakára. Mindent előkészítettem holnap reggelre. Mire végeztem, addig a masina is feléledt. Az Internet lassan működött, az asztalon doboltam az ujjaimmal, ameddig vártam. Elég sokáig kellett várni, majd amikor betöltött az oldal, beléptem az E-mailjeim közé.

Renée-től jött három levél, egyikben egy saját monológot olvashattam, hogy milyen volt a mai napja. A másodikban érdeklődött felőlem, majd a harmadik már az aggódást tükrözte, hogy miért nem válaszolok már. Gyorsan pötyögtem neki valami választ, hogy megvagyok, ne aggódjon, minden rendben. Majd neki is elmeséltem, mi volt velem ma.

Oldalakat írtam neki, majd még egyszer elolvastam, és a küldés gomba kattintottam. Utóiratnak azért odabittyesztettem, ne várja el tőlem, hogy minden percben azt fogom lesni, mikor jött már tőle levél.

Aztán ki is kapcsoltam. Sosem voltam én olyan netfüggő, sem gépfüggő. Sosem értettem azokat az embereket, akik azok voltak.

Felálltam a székből, körülnéztem. Úgy gondoltam, mára minden teendőt elvégeztem, így könnyű szívvel feküdtem le. Egy bizonyos ideig nyugodt is voltam, ameddig meg nem hallottam valami zajt az ablakomnál.