Twilight - 2. fejezet

Sziasztok :)

Én lennék a soros, nem sokat tudok hozzáfűzni, max annyit, hogy a blog jobb oldalára kitettünk egy rövid kis tájékoztatót, miféle is lesz ez a történet.

Jó olvasgatást :D

Jenny

2. fejezet

Amikor kinyílt a szemem, automatikusan nyújtózkodtam egyet. Hirtelen akadt el a mozdulatom, nem tudtam, hol vagyok. Aztán minden megvilágosodott, amikor meghallottam az eső kopogását. Forks.

Önkéntelen fintorra húzódott a szám, és a fürdőszobába vonultam. Készülődés közben volt időm végiggondolni mindent. Tulajdonképpen örülnöm kéne, hisz Charlie igazán jó fej, és nem szól bele semmibe, gond sincs vele, mégsem jött az a felhőtlen jókedv. Talán épp a sok felhő miatt, ami elhomályosította az egész tájat. Ezt már öltözködés közben állapítottam meg.

Az órára néztem, és gyorsabb tempóra váltottam. Suliba kell mennem, és igazán nem akartam első nap késve érkezni.

Charlie vitt el, lévén, hogy nem volt saját autóm. Egy-két papírt is alá kellett írnia, vagyis nem volt felesleges az útja.

Még nem sokan lézengtek a folyosókon, amikor beléptünk a kapun, de az a pár ember is megbámult minket. A rendőrfőnök, és egy tizenhét éves lány, amint egymás mellett lépked a suli irodája felé.

El sem mertem képzelni, vajon miket gondolnak, ki lehetek. Talán egy problémás diáknak tartottak. Nem mondanám, hogy feldobott a gondolat.

Megkaptam a tankönyveimet, meg az órarendemet. Rögtön ki is válogattam a mára szükséges darabokat, a felesleget pedig Charlie kezébe nyomtam, nehogy már egész nap cipeljem őket, elférnek a rendőrautóban.

Az iskola időközben tele lett a diáktársaimmal, araszolva verekedtem át magam rajtuk a tanterem felé. Nem volt nehéz dolgom, csak az ajtók fölé tett számokat kellett figyelnem.

Amikor a terembe léptem, kissé csökkent a zajszint, és több szempár rám villant.

Körbenéztem, de nem láttam, hogy lenne valahol szabad hely. Ekkor ért az első kellemetlen élmény; valaki nekiütközött a hátamnak, a tankönyveim pedig a kezemből kihullva a földön kötöttek ki. Hátrakaptam a fejem, és egy nagyon is jóképű srác vigyorgó arcával találtam szemben magam.

- Bocsánat – mormolta, majd hirtelen lehajolt, és szedegetni kezdte a cuccomat.

Segítettem neki, ha már az enyémek voltak, bár határozottan ő volt a hibás. Hirtelen megcsapott finom parfümillata, és önkéntelenül közelebb hajoltam hozzá. Halvány mosoly siklott át az arcán, és ettől, ha lehet, még vonzóbb lett. Levegőt is elfelejtettem venni, de megtört a varázs, amikor felállt mellőlem. Követtem a példáját.

- Emmett vagyok – közölte, és a terem vége felé intett. – Van mellettem egy szabad hely.

Meg sem várva reakcióm elindult a pad felé, én meg követtem. Nem is nagyon volt más választásom, hacsak nem akartam az ajtóban ácsorogva megvárni a tanárt, hogy helyet osszon nekem.

Emmett már a helyén ült, amikor odaértem, így volt alkalmam megnézni magamnak. Sötét haja viszonylag rövidre volt nyírva. A szeme majdhogynem világított, és valami meghatározhatatlan színben pompázott. Fekete hosszú ujjú pólót viselt, és kék farmert, tornacipővel. Semmi extra, de jól állt rajta, izmos volt.

- Én Bella vagyok – mondtam, majd leültem mellé, és ekkor vettem észre, hogy az előttünk lévő pad teljesen üres. Kérdő tekintetem láttán magyarázatba kezdett.

- Az öcsém, Edward szokott abban a padban ülni, de ma nem tudott jönni – bökött a fejével előre.

Bólintottam, hogy tudomásul vettem, és készültem feltenni a kérdést, vajon miért nem, de elfojtottam a kíváncsiságomat, végül is mi közöm hozzá?

Emmett viszont folytatta:

- Én egy évvel feljebb járok, mint ti, csak Mr. Forbs megígérte, hogy összeszedi Edwardnak a pótolnivalókat, én meg jó testvérként persze segédkezem ebben.

Megeresztett egy széles mosolyt, és felvillant tökéletes, fehér fogsora.

Ekkor lépett be a tanár. Szerencsére nem kerített nagy feneket annak, hogy új vagyok, de azért elvárta, hogy bemutatkozzak, majd kezdetét vette egy rendkívül unalmas óra. Emmett, szinte egész idő alatt a telefonját nyomkodta, én pedig próbáltam küzdeni az elalvás ellen. Megkönnyebbülés volt, amikor kicsöngettek.

Mr. Forbs az asztalunkhoz lépett, és mielőtt felállhattam volna, intett, hogy maradjak a helyemen, majd Emmett elé tett egy vaskos mappát.

- Ez Edwardé. Miss. Swan – fordult felém. – A jelentkezési űrlapjával együtt kitöltött egy felmérő lapot, amiből azt szűrtem le, a régi iskolájában nem haladtak úgy a tananyaggal, mint mi itt. Arra gondoltam, mivel Edward Cullen a legjobb tanulóink között van, segíthetne önnek a felzárkózásban. Emmett – fordult vissza a padtársamhoz –, segítene Miss. Swannak, hogy létrejöjjön a találkozó?

- Természetesen, Mr. Forbs – villantott meg egy mosolyt az izmos fiú, majd rám kacsintott.

- Akkor ezt megbeszéltük – bólintott a tanár, és elhagyta a helyiséget.

- Fel is hívom az öcsémet, hogy legyen ideje felkészülni. Suli után átjöhetnél hozzánk.

- Ó, nem! – vágtam rá automatikusan, hisz Charlie otthon vár, de aztán eszembe jutott, azt mondta reggel, talán ma később ér haza, mert baleset történt a főúton, és nem tiszta, mi vagy ki okozta, ezért alapos vizsgálat indul. Anyám már visszarepült, minél kevesebb időt akart ebben a városban tölteni, szóval nem volt okom sietni. Nem mintha én másképp éreztem volna Forks-szal kapcsolatban, csak engem nem kérdezett senki. – Azt hiszem, mégis jó lesz, hívd csak fel.

Úgy gondoltam, ha már itt ragadtam akaratom ellenére, töltsem úgy az időt, ahogy nekem tetszik. És miért ne mehetnék el Cullenékhez, legalább elmondhatom, hogy egy ismerősöm már akadt. Ha Edward is olyan természetű, mint Emmett, nem hiszem, hogy gondjaim lesznek vele. Emmettről messziről lerítt, hogy közvetlen, és jó a humorérzéke. Ez tetszett. Úgy gondoltam, valószínűleg az egész családja ilyen, és ez a tulajdonság öröklődik náluk. Persze nem vagyok jó emberismerő, tévedhettem, de egyelőre jobban esett ebben a hitben ringatóznom.

Emmett - miután letette a telefont -, közölte, hogy utolsó óra után várni fog az iskola előtt, majd megmutatta, merre menjek következő órára, aztán ő is útjára indult.

Nyelvtan óra előtt, alatt és után, megismerkedtem Angelával és Jessicával, akik szintén osztálytársaim voltak. Elég sokat beszéltek hozzám, főleg Jessica, de nem mindig tudtam rá odafigyelni, gondolataim újra és újra visszatértek a délutáni látogatáshoz, amit meg kell ejtsek Cullenéknél. Azt vettem észre, hogy várom az eseményt. Ettől egy pillanatra előtört a bűntudatom, hisz mégiscsak két hímneműhöz készülök.

A gondolataim most Gregre terelődtek, aki várta, hogy felhívjam, milyen volt az első napom. Greg és én már egy éve ismertük egymást, azóta, hogy Phoenixbe költözött a szüleivel, és a szomszéd házat vették meg, sőt, aztán ugyanabba suliba járt, mint én. Mivel ő autóval közlekedett, és úgyis egyfelé volt az utunk, lassan összebarátkoztunk, majd úgy egy hónapja rájöttünk, több ez puszta barátságnál. Renée örült, mert elég visszafogott voltam e téren, persze részleteket nem kötöttem az orrára, de nem is kérdezősködött. Az igazság az volt, hogy Gregnek bár nem lett volna ellenére, egy-egy csóknál tovább nem jutottunk. Egyszerűen nem éreztem még magam késznek rá, hogy átadja magam. Vagy csak nem ő volt a megfelelő személy rá? Sokat gondolkodtam ezen, előrébb viszont nem jutottam.

Greg jóképű volt. Tulajdonképpen sokkal helyesebb volt, mint Emmett, így utólag nem is értettem, mi fogott meg újdonsült ismerősömben.

Greg nem volt annyira kigyúrt, mint Emmett viszont nem sokkal maradt el mögötte. Kék szeme volt, és mindez szőke hajjal párosult. Én alapból nem szerettem a szőkéket, legtöbbjük valahogy túl nyálas képű volt az ízlésemnek, Greg volt a kivétel, aki erősítette a szabályt. Néha már azt vártam, benyögi, ő tulajdonképp nem is szőke, csak festi a haját, ez persze nem következett be. Természetre olyan volt, mint amilyennek egy bátyot képzel el az ember. Féltő, néha pimasz, komoly, de flegma, amikor szükséges. Egyszerűen jól volt összegyúrva, ennek ellenére bizonyos távolság megmaradt köztünk.

Arra eszméltem, hogy kicsöngettek az utolsó óráról is, én pedig toporgok, mint aki nem tudja, induljon, vagy maradjon. Indultam. Egyenesen a parkoló felé, és nem is csalódtam, Emmett már várt. Egy terepjáró mellett feszített, de nem volt egyedül. Szőke, hosszú hajú lány állt mellette, és ellenséges pillantással nézte végig, ahogy feléjük sétálok.

- Bella, ő Rosalie, a mostohatestvérem és menyasszonyom.

Bár meglepett a szokatlan kapcsolat, igyekeztem nem mutatni.

Nem kellett rajta gondolkozzak, hogy köszöntsem a lányt, mert miután biccentett a fejével, megfordult, és a kocsit megkerülve beült az anyósülésre. Arra a következtetésre jutottam, talán mégsem palástoltam elég jól a döbbenetemet, és a lány észrevette.

Kizárásos alapon hátra ültem. Kissé feszengtem, nem tudtam, hogy viszonyuljak ezek után Rosalie-hoz. Szerencsére Emmett bekapcsolta a rádiót, így nem kellett tőle félnem, hogy esetleg kínossá válik a csend. Na meg a fiút sem ismertem még, pedig tudhattam volna, valahogy olyan típus, aki nem bír csendben maradni.

Első kérdése azzal kapcsolatos volt, mikorra kell hazaérnem. Mivel épp sms-t pötyögtem apámnak - aki időközben ellátott egy mobillal -, hogy valószínűleg később érek haza, Emmettnek azt válaszoltam, ráérek.

Aztán anyámról faggatott, és hogy miért kellett elhagynom Phoenixt. Ezt kissé bővebben ecseteltem, Philt is megemlítve. Emmett megértően bólogatott, és újabb kérdésekkel bombázott, Rosalie viszont mereven nézett előre, és egész úton egy szót sem szólt.

Ahogy megállt az autó, kipattant belőle a lány, és elviharzott a hatalmas épület felé, ami az erdő egy eldugottabb részén állt. Feltűnően nagy ablakok voltak szinte az épület egész felületén, és széles lépcsősor vezetett a bejárathoz, ami mögött pár másodperccel később el is tűnt a lány.

- Ne foglalkozz vele, ő alapból ilyen durci – próbálta védeni Emmett. – Gyere.

Követtem őt, és meg sem lepődtem, amikor egy tágas előtérbe léptünk. A ház méreteihez valahogy automatikusan társítottam, hogy valószínűleg a benne lévő helyiségek is nagyok lesznek.

Ennek ellenére ámulattal jártattam körbe a szemem. Mivel visszafordultam Emmett felé, aki előzékenyen beengedett maga előtt a házba, a bejárati ajtónál kezdtem a szemlét. Szemem mozgását testem is követte, így lassan fél fordulatot tettem, így rálátásom nyílt a bejárattal szembeni helyiségre, ami beléptünkkor még üresnek tűnt. Most viszont állt ott valaki, és úgy sejtettem, épp engem néz. Ebben azért nem voltam biztos, mert hirtelen még jobban beborult, sőt, az eső is rákezdett, és félhomály uralkodott el mindenen.

- Szia – szólalt meg a nyúlánk alak, és mintha zene szólalt volna meg csengőkkel kísérve. Ennyire lágy hangot még életemben nem hallottam. Azt vettem észre, hogy lélegzet visszafojtva várom, mikor szólal meg újra. Végül erőt vettem magamon, és viszonoztam a köszöntést. Hangom károgásnak tűnt az övé mellett, és ettől elvörösödtem.

- Csinálok fényt – szólalt meg mögöttem Emmett. Önkéntelenül felé fordultam, és abban a pillanatban világosság áradt szét a szobán.

Figyelmem ismét az ismeretlen felé fordítottam volna, de ő már nem volt sehol. Azaz talán mégis, mert hangok szűrődtek ki a helyiségből, ahol sejtésem szerint tartózkodott. Nem is akármilyenek, az övé, és ugyanolyan szívet melengetően szólt, mint az imént. Szerencsére ismét feltűnt az ajtóban, és ekkor állt el újra a lélegzetem.

Nem szokták férfiakra alkalmazni azt a szót, hogy gyönyörű, nekem mégis ez jutott eszembe. Közelebb lépett hozzám, és bemutatkozott.

Ő volt Edward. Szája szorosan összezáródott, miután kimondta a nevét. Haja jóval világosabb volt, mint bátyjáé, a szeme viszont sokkal de sokkal sötétebb. Szemmel láthatóan mérges volt. Nem tudtam, rám, vagy valaki másra, mindenesetre meg kellett volna ijesszen az arckifejezése, én viszont félelem helyett csodálatot éreztem.

- Na én mentem, le kell nyugtassam Roset, innen talán már boldogultok – szólalt meg váratlanul Emmett, majd elindult az emeletre vezető lépcső irányába.

- Ne menjetek messze, ha dolgotok akad – kérte Edward, majd felém fordította a figyelmét. – Szóval te lennél Bella.

- Én lennék. Szeretném megköszönni, hogy segítesz nekem.

- Várd ki a végét – mondta Edward nagyon komoly arccal. – Nem biztos, hogy lesz benne köszönet. Nem biztos, hogy jó ötlet volt idejönnöd. És nem biztos, hogy ilyen közel kéne állj hozzám – lépett hátrébb. Ekkor tűnt csak fel, hogy beszéd közben bizony elég közel kerültem hozzá, de nem emlékeztem rá, hogy én tettem volna meg a kettőnk közti pár lépést. Bár ha most megkérdezte volna tőlem valaki, hogy milyen évet írunk, vagy hogy hívnak, arra sem emlékeztem volna. Aztán eljutott agyam ködén keresztül szavainak értelme, és rácsodálkoztam.

- Miért? – kérdeztem egyszerűen.

- Mert a feleségem féltékeny típus, és épp most érkezett haza – suttogta egy elképesztően szexi mosoly kíséretében.