Twilight - 1. fejezet

Sziasztok!

Íme az első fejezet, amit már olvashattatok! :)

Ez még az én "tollamból", ujjaimból származik! :) De a következőt már minden bizonnyal Jenny fogja írni! :))

sourire

1. fejezet

Épp szenteste van, és Anyámmal, Renée-vel Charlie-hoz tartok, az apámhoz. Minden karácsonykor meglátogatjuk őt. Szüleim egész kicsi korom óra külön vannak, 6 hónapos voltam, mikor elváltak. Azóta csak nyáron kellett jönnöm, egészen 14 éves koromig, majd azok elmaradtak, de Renée, és Charlie is ellenkezett, hogy karácsonykor inkább otthon maradjak. Most megint Forks felé tartok, Renéevel az oldalamon. A repülőt már elhagytuk, Charlie-t keressük, mert ő jött értünk, így nem kellett taxit hívni, vagy egyéb szállító brigádot, aki el tudna vinni. A nép már eltűnt, de apám sehol.

Anyám már a telefonját vette elő, hogy majd ő telefonál, hogy hol van, de a készülék lemerült. Senki más nem volt rajtunk kívül, csak pár dolgozó. Azoktól is kértünk telefont, anyám tárcsázni kezdett, de Charlie nem vette fel, szóval már elindult. Mobilja nem volt, soha nem is tudta kezelni, meg ami volt is neki, azt is elhagyta. Én nem kértem, minek? Ha akarok valamit, akkor vagy találkozom azzal az illetővel, vagy majd otthonról rácsörgök.

Még mindig csak ott álltunk bambán, és vártunk valakit, hogy jöjjön, de semmi. Egyik büfébe bementem, hogy vegyek magamnak egy vizet, mert a repülőre nem engedték fel, én meg már nagyon szomjaztam. Mikor tartottam vissza anyámhoz, akkor láttam meg egy ismerős arcot: Charlie. Nem rohantam hozzá, meg semmi olyan hű de nagy üdvözlés nem történt, csupán odasétáltam, adtam neki az arcára egy puszit, köszöntöttem, és ennyi volt.

Kicsit megváltozott. A haja kicsit rövidebb lett, így már sokkal apásabban nézett ki. Rövid, majdhogynem fekete haja volt. Egyenruhát viselt, mert szolgálatban volt. Ezt akkor tudtam meg, mikor elkezdte magyarázni, miért késett. Aztán elindultunk a kocsi felé. Persze a járőrkocsival jött, így azzal is mentünk vissza.

Még gyerekként élveztem, hogy ezzel az autóval furikáznak, de mára már inkább szégyenné vált ez az érzés. Már nem ismernek annyira itt engem, hogy tudják ki vagyok, inkább csak a nevem ismerik. Ezért is volt, hogy nem szívesen utaztam benne, főleg nem hátul, ahogy most is. A végén mindenki azt hinné, hogy én valami nagyon nagy bűnöző vagyok. Szerencsémre sötét volt, így nem látott senki.

Már bőven benne voltunk az éjszakába, éjfél is elmúlt. Szépen lassan haladtunk a kisváros felé, Washington állam egyik legesősebb városkája felé, Forksba, ahol Charlie lakik.

Tavaly voltam itt utoljára, két teljes napot. Anyám nélkül, mert akkor ő Phillel volt otthon. Phil anyám mostani barátja. De jól érzi magát, azt hiszem. Phil most nem jött, és nincs is otthon, mert el kellett utaznia, a munkája miatt. Baseballjátékos. Nem valami menő, de azért sok meccsre járnak a fiúkkal. Mint most is. Renée nagyon sajnálta, hogy most is el kellett mennie. Számomra mindegy.

Lassan oda is értünk a házhoz, minden olyan volt, mint régen. A ház szinte semmit sem változott, csupán most fel volt díszítve. Most más volt a dísz. Itt csillogott, ott csillogott, világított, színeket váltott, villogott, minden volt ez, csak nem az a megszokott kis visszahúzódó. Meg is tudtam, miért. Az utcában versengés folyik, hogy kinek szebb a háza, kinek van szebben kidíszítve. Számomra ez az egész nevetséges, de ha nekik ez kell, hát akkor csinálják.

Bementünk a házba, a nappaliba már fel volt díszítve a karácsonyfa, alatta volt pár ajándék. Persze, tudhattuk volna, hogy Charlie nem hagyja, hogy csak így jöjjünk, és ne kapjunk semmit. Leültünk a nappaliba a kanapéra, és akkor szólt hozzám először Charlie.

- Bella, annyira megváltoztál – mondta Charlie. Nem értettem mire mondja, miért változtam volna meg mindig is ugyanilyen voltam. Csak bólogattam, és vigyorogtam.

Itt a beszélgetés abba is maradt. Odaadott egy csomagot Renéenek, majd nekem. Lassan bontogattam, nem akartam itt lenni, és nem is akartam ajándékot kapni. Utáltam, mikor én kapok is valamit. Ahogy kibontottam, az utolsó csomagoló papírt is leszedtem róla, akkor tárult elém egy olyan tárgy, aminek most örültem. Az egyik régi játékom volt, amelyet gyerekkoromban nagyon szerettem, de valamikor nyáron itt hagytam, és utána már nem is kellett. Most mégis jó volt megkapni újra, és megint örülni neki.

- Örülsz neki? – mosolygott rám.

- Nagyon köszönöm, ennél jobb ajándékot nem is kaphattam volna – mosolyogtam vissza. Ha nem én lettem volna, biztos, hogy oda megyek, és megölelem, de az már más lenne. Csak bambán vigyorogtam, és nézegettem a macimat.

- Renée, remélem, neked is tetszeni fog.

Anyám is kibontotta, és ahogy meglátta, még meg is könnyezett. Egy régi kép volt, rajta voltak ők, és én. Egész kicsi voltam, de akkor még együtt volt a család. Egy picit most éreztem, hogy mi összetartózunk, hogy mi egy család vagyunk. Viszont ez hamar szertefoszlott, akkor, mikor elmentünk vacsorázni.

A szokásos kis étterembe mentünk, ahova minden karácsonykor beülünk, mert Charlie nem egy konyha mester. Akkor már minden más volt, inkább a baráti hangulat volt jelen köztünk, és én sokkal inkább kívül állónak tartottam magam. Renée és Charlie elbeszélgettek egymással, én csendben eszegettem, amit éppen találtak a konyhában, és kihozták nekünk. Nem tudtam eldönteni, mi is lehet ez pontosan, valami hús, meg még volt valami, meg a húson is volt valami szósz, de hogy mi, fogalmam sem volt.

- Bella, nem mész ki sétálni, olyan jó levegő van – küldött el anyám. Nem értettem, miért kell elmennem, mikor én is elég nagy vagyok már ahhoz, hogy tudjam, mi folyik a hátam mögött, de inkább azt tettem, amire kértek. Amúgy sem volt már sok kedvem ott ülni, és nézni ki a fejemből.

Nem mentem olyan messze, de a házakat csodáltam, mindegyik szebbnél-szebb volt, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy melyik tetszik nekem a legjobban. Miközben sétálgattam, valami hangokat is hallottam, nem tudtam mi az, de az éjjeli állatokra fogtam, biztos azok.

Lassan visszamentem, az étteremben biztos már mindennek vége, és már mindent megbeszéltek, és nem is tévedtem, ahogy fogadtak, az azt jelentette, hogy igen, sikerült túlesniük egy igen komoly beszélgetésen.

- Bella, tudom, hogy nem akarod, de Charlie beleegyezett, és nem olyan rossz ötlet. Nem lenne ez sokáig – kezdte anyám, ahogy odaértem.

- Miről beszéltek? – kérdeztem az első olyan kérdést, ami még értelmesen is hangozhatott, ebben a pillanatban.

- Ideköltöznél hozzám egy kis időre? – kérdezte már sokkal nyíltabban Charlie.

Fel sem fogtam a kérdést, azt sem tudtam, most erre mit kell reagálnom, hogy akkor most mi van, de abban biztos voltam, anyámék már döntöttek helyettem.

- Csak egy repülőjegyet foglaltam le hazafelé – jelentette ki Renée.

- Illett volna engem is megkérdezni, nem? – vetettem még nekik oda a kérdést, még elég nyugodtan, majd kirohantam.

Az ellenkező irányba futottam, mint amerre az előbb mentem, ahogy elég messze kerültem az étteremtől, lelassítottam, a könnyeim záporoztak, és csak egy kérdés izgatott: Miért?! Közben megint hallottam az árnyt, vagy valamit amit mellettem suhant el. Megijedtem, nem tudtam hova tenni, hogy mi is ő, ki is ő? De már az sem érdekelt, ha meghalok, csak ne kelljen ebbe a kis koszos, esős, hideg városba költöznöm.